Amit a Nap, a bolygók és a holdak születéséről, az előbb elmondtunk, csak sejtés, csak föltevés. Mert a rövid életű emberek közül vajon ki tekinthetne vissza a sok-sok billió év előtti időre, amikor a Nap létrejött a mindenségből, s ki láthatna bele az idők végtelenségébe elvesző múltba, amikor a Nap-család családi eseményei, a bolygógyermekek és a holdunokák, születése, történtek. A tudósoknak, akik a Napnak és családjának származását kutatják, csak néhány bizonytalan támpontjuk van, amelyre a Napok és bolygók születésére vonatkozó felfogásukat alakíthatják. Az égboltozaton, abban a szétömlött tejhez hasonló csillagtömegben, amit Tejútnak nevezünk, ma is megfigyelhető örvényalakú ködfoltok, és gyűrűformájú csillaghalmazok, amelyekben jelenleg keletkező, újabb naprendszereket sejtenek a csillagászok. A naprendszerek azonban, – ha valóban úgy keletkeztek is, mint ahogyan a tudósok föltételezik, – mérhetetlen idő, sok-sok billió év alatt alakultak ki. A ködfoltokat, gyűrűs csillaghalmazokat figyelő, mai embernek, sőt az egész emberiségnek az élete rövid pillanat csupán ehhez az elképzelhetetlen hosszú időhöz képest. Amit ma megfigyeltünk az égbolton, azt hasonlóképpen látták volna több mint négyezer évvel ezelőtt az asszír csillagjósok, ha olyan finom csillagászati műszerekkel rendelkeztek volna, mint a mai csillagászok. Az emberiség rövid pillanatnak számító, élete alatt alig változott a billió és billió év óta fejlődő csillagvilág, hogyan tudnánk tehát megmondani, hogy a különös ködképek, amelyeket a távcső felfedez a ragyogó csillagok milliárdjai között, valóban keletkező új világok, amelyekből, majd egyszer, a Világegyetem sok más naprendszeréhez hasonló csillagcsalád keletkezik.

Ahelyett, hogy tovább foglalkoznánk a Nap-család származásának még teljesen meg nem fejtett titkával, lássuk inkább, milyenek most a kiterjedt família tagjai, amelyek olyan mérhetetlenül hosszú múltra tekinthetnek vissza. Itt már nem a sejtés világában járunk, hanem a tudományos megfigyelések és a kísérletek biztos talajain.

Mert amit a Nap, a bolygók és a holdak mai formájáról, berendezéséről, sajátosságairól tudunk, azt rendkívül finom műszerekkel és csalhatatlanul pontos módszerekkel derítették ki az égboltozat tudós kutatói.

Lássuk először a Nap-család fejét, naprendszerünk ősanyját, a Nap-ot. Ez az óriási, 1.400.000 kilométer átmérőjű, izzó gömb, amely Földünktől kereken 150 millió kilométer távolságban nagy sebességgel forog maga körül, a forrása itt a Földön minden fénynek, melegnek és minden erőnek. A Nap tűzben égő, óriási kiterjedésű felszínéről, 580.000 trillió ló erejének megfelelő erő lövellődik ki, fény és meleg formájában, a világűrbe. Ebből a rettenetes erőből 250 millió ló erejével felérő erőt juttatnak a Földre a Nap sugarai.

Minden, ami itt a Földön él és mozog, minden, ami itt történik, az 150 millió kilométerről hozzánk érkező napsugarakból és a bennük rejlő hatalmas erőből indul ki. Ha egyszer a Napanya megharagudna gyermekeire, megvonná tőlük fény- és meleg áldását, a Földön hamarosan megszűnne minden élet, minden mozgás, minden munka. Sivár, kietlen, sötét jégvilággá változna a Föld egész felszíne; borzalmasabb lenne, mint amilyenek ma a Föld sarkvidékei, ahová kevés jut az éltető napsugárból. A Napnak az a sorsa, hogy egyszer elveszítse minden tüzét, minden fényét, hogy kialudjon örökre. A Nap halála halálát jelentené az egész családjának, amelynek minden tagja tőle kapja az erőt adó fényt és meleget. Hogy ez mikor fog bekövetkezni, nem tudjuk és ne is próbáljunk reá gondolni, mert hiszen, amint a Nap sok billió évvel ezelőtt született, éppen úgy sok billió év múlva fog bekövetkezni a halála is. Az se izgasson minket, hogy a Nap-családnak egyes tagjait, mint például a Földet kísérő Holdat, már elérte a végzete. Egykor izzó gömbteste már régen kihűlt és megszűnt rajta minden élet. Ez a végzete minden Napgyermeknek, ez a sorsa Földünknek is. De mikor? Millió és millió év múltán, amikor izzó belsejének minden melegét kibocsátotta a világűrbe és nem kap már erőt adó sugarakat a Naptól sem.

A szomorú véggel, ami Földünkre és lakóira vár, nem érdemes foglalkozni, hiszen mérhetetlen idővel van előttünk a jövőben. Ma még pazarul ontja Földünkre áldásait a Napanya és lobog még a pokoli tűz a Föld belsejében. Nem kell félni, hogy az emberiséget egyhamar eléri a Föld kihűlésének borzalmas szerencsétlensége.

Ahelyett, hogy a Napcsaládnak a távoli jövőben bekövetkező szomorú pusztulására gondolnánk, nézzük inkább, mit nyújt nekünk a gondos Napanyánk, és mivé válik itt a Földön a rengeteg fény és hő, amit szeretettel küld hatodik gyermekének. A Napból kilövellt fény és hő a Földön átváltozik a legkülönbözőbb erőkké, amelyek az életet, a fejlődést, az emberi haladást éppen úgy irányítják, mint a hegyek, völgyek alakulását, folyók, tengerek munkáját, a szél járását, az időjárás változásait, – szóval mindent, ami itt a Földön történik.

A zöld növények, amelyeket úgy kell tekinteni, mint az élők világának termelőit, a napsugár hatására végzik hasznos munkájukat. A zöld leveleik sejtjeiben, mint parányi gyárakban, készül a szerves anyag, amelyből a Föld összes élőlényei élnek. A levelek belsejébe a levegőből szénsav, a talajból pedig a gyökereken és a száron át felszívott víz és a vízben feloldott ásványi anyagok jutnak. Ezek a nyersanyagok, amelyekből a zöld levelek, a napfényben rejlő erő hatására, szerves tápláló anyagokat gyártanak, és az felhalmozódik a növény testének minden részében. A növényevő állatok megeszik a növényeket, így a növények által gyártott szerves táplálóanyag az ő testükbe jut. A növényevők a közvetítők, mert tovább adják a szerves anyagot a húsevő állatoknak, amikor azok őket táplálékul elfogyasztják. Az ember állati és növényi eledelt is eszik, az élete fenntartásához szükséges táplálóanyag egy részét az élők világának termelőitől más részét a közvetítőktől szerzi be. A növényvilág közvetlenül vagy közvetve ellátja tehát az egész élő világot táplálékkal, de viszont elvárja, hogy azok, akiknek termel, juttassanak neki nyersanyagot, amelyet ismét feldolgozhat erőt adó, tápláló szerves anyagokká. Az élők világa gondoskodik is arról, hogy a növények gyári üzemében, nyersanyag híján ne álljon be fennakadás. Az élőlények testébe került szerves anyagból, felhasználása közben, ismét szénsav keletkezik, amelyet a növények, állatok és emberek a lélegzéssel visszajuttatnak a levegőbe. A Földön élő 1700 millió ember naponta 1400 millió kilogramm szénsavat lehel ki. Óriási mennyiség; de hol marad ez attól a tömegtől, ami a földkerekséget benépesítő növények és állatok milliói juttatnak naponta a levegőbe. Ezen kívül a Föld minden táján az elégetett, mérhetetlen mennyiségű tüzelőanyagból (fa és szén) nemkülönben a tűzhányó hegyek mélyéből is tekintélyes tömegű szénsav jut a levegőbe és pótolja a növények apró gyáraiban elhasznált, óriási mennyiségű nyersanyagot.

Az élők világának ez a soha nem szünetelő anyagforgalma egyszerre megállna, ha a Napról nem érkezne többé a Földre fénysugár, amely a növények parányi gyáraiban, mint üzemfenntartó hajtóerő szerepel.

De sok egyéb is megszűnnék a Földön, ha hirtelen kialudnának a Nap sugarai. Csak egyetlen példát veszünk a megszokott környezetből, amelyben élünk.

Mikor ezeket a sorokat írtam a villanykörte egyenletesen kellemes fénye világította meg az elém terített papirost. Elgondolkoztam. Hogyan jutunk mi, nagyvárosi emberek a világításnak ehhez a kényelmes módjához? Tekintetem a villanykörte izzó fémszálára esett, s a szemembe ragyogó fényben visszafelé haladtam az úton, amely valahonnan, nagyon messziről a villanylámpa világító fénysugaraihoz vezetett. A villanykörte fémszálait rajtuk keresztülfutó villanyáram hozza izzásba. Az áramot áramfejlesztőgép fejlesztette, amelyet viszont egy másik, ember alkotta gépezett, a turbina hozta mozgásba. Turbinát a magasból lezuhanó víz, a vízesés ereje késztette munkába. De honnan származott a víz, amelynek eleven ereje mozgásban tartja a turbina gépezetét? Itt elérkeztünk az út elejére, a kiinduló ponthoz: a Naphoz. A Nap melege ellenállhatatlan erővel szívja magasba a tengerek, folyók felszínéről a vízpárát. Fenn a magasban a pára felhővé sűrűsödik, s mikor a felhő már nem bírja el a benne fölgyülemlett vizet, leönti a Földre. Megered az eső. Az esővíz beszivárog a talajba, a hegyek szikláinak repedésein át a hegy mélyébe, de onnan igyekszik kijutni, s ha utat talál a völgy felé, kibuggyan, mint forrás. A forrásból patak, a patakból folyó lesz, s ha a folyó medre valahol meredeken megszakad, megszületik a vízesés. Többi már a gondolkodó ember dolga. Turbinát állít a vízesés alá, a turbinát összekapcsolja áramfejlesztő géppel, az áramot dróton elvezeti a villanykörtéhez, melynek fémszálai izzásba jönnek, és kedves fénnyel töltik meg a szobánkat. Íme a csodálatos átalakulás: a Napsugárból villanyfény lett.

A természet háztartásából és a mindennapi életből sok példát lehetne még fölsorolni a Nap áldásos munkájáról, amelyet itt a Földön végez. Ehelyett azonban lássuk inkább, milyen az a hatalmas tűzforrás, ahonnan Földünkre minden fény és meleg árad.

A Nap kezdetben minden bizonnyal fehér fényben izzó csillag volt. Olyan, mint ma a csillagok világának egyik legfényesebb tagja, a Szíriusz csillag. A legmagasabb hőfokig hevített, olvadt fém vakító fénye és pokoli melege áradt a Nap izzó gömbtestéből szerte a világűrbe. A Napanya, hogy körülötte rajzó családjának minden tagjának jusson fény és meleg, bőkezűen, szinte pazarlóan ontotta magából az áldást. Nem csoda, ha hosszú évmilliók alatt lassan megfogyatkozott a melege és gyengébb lett a ragyogása. De azért még most is pokoli tűz ég benne. Több ezer fokra hevült anyagok alkotják hatalmas gömbtestét, amelyből ezer olyan nagyságú gömb telnék ki, mint a mi Földgömbünk. A Nap tűzgolyójának belsejében a rettenetes nyomás alatt valószínűleg összesűrűsödött, folyékonnyá vált az izzó gáztömeg és a Nap magját alkotja. A mag a Nap meztelen teste, amelyet tüzes gázruhával, gázburokkal takar el a külvilág elől. A Nap gázburka több rétegből áll, amelyek kifelé mind vékonyabbak, mind finomabbak lesznek. Közvetlenül a meztelen testet különböző fémek izzó gőzei takarják, mint a páncél. A fémgőzök páncéljára vékonyabb gázburok borul, amelynek 5000-6000 fokra hevült tömegéből hatalmas, vörös fényben izzó lángnyelvek, fáklyák törnek elő. Legkívül akárcsak egy lenge fátyol, könnyű, finom gázok fénylő koszorúja, az úgynevezett korona övezi a Napot, mintegy dicsfényt vonva Napanyánk feje körül.

A Nap gázburkából előtörő napfáklyákat és a testét övező fénykoszorút különösen akkor lehet jól megfigyelni, ha a Föld és a Nap közé tolakszik a Hold, és korongjával elfödi a Nap vakító fényű testét. Napfogyatkozásnak nevezzük ezt a ritkán ismétlődő jelenséget, amely a régi időkben borzalommal töltötte el a babonás emberiséget, mert hiszen az életforrásunknak, a Napnak váratlan elsötétedését jelentette. Ma a csillagászok évekkel előre tudják, hogy mikor fog bekövetkezni és a Föld melyik pontjáról látható a napfogyatkozás. A földkerekség minden táján fölállított őrállomások, a csillagvizsgálók, ahol az égboltozat folytonos megfigyelése történik, nagyban készülődnek minden alkalommal a napfogyatkozás ritka eseményére. Ilyenkor lehet ugyanis a legjobban megfigyelni a tőlünk 150 millió kilométer távolságban lévő Napanyánkat, amelynek titokzatos világáról minden napfogyatkozás alkalmával néhány újabb adatot gyűjtenek a tudós csillagászok.

A csillagászati távcső, ez a csodálatos műszer, egyébként sok olyan titkot is felfed, amit talán szeretne elfödni a kíváncsi emberek elől a Napanya. A Nap izzó arcán, – amelyet napkeltekor és napnyugtakor, amikor fénye nem vakítja el a szemünket, makulátlanul tisztának látunk, – az indiszkrét csillagászok fölfedeztek távcsöveikkel foltokat, az úgynevezett napfoltokat.

Hogy honnan származnak a Napanyánk ragyogó arcát elcsúfító foltok, még ma sem tudják biztosan a csillagászok, csak annyit állapítottak meg, hogy körülbelül minden tizenegyedik évben sűrűbben jelennek meg a Nap tűzben égő arcán, mintha időközönként visszatérő betegség nyomai lennének. Vagy talán annak a jelei ezek a csúnya foltok, hogy több billió éves Napanyánk öregszik, vénül?
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)