Napanyánkkal már megismerkedtünk. Megtudtuk, hogy tőle kapunk minden fényt, meleget és erőt, hogy ő irányít itt a Földön minden életet, minden mozgást. A Nap azonban nemcsak a Földet szórja be áldást hozó tüzes sugaraival; juttat azokból bőségesen többi gyermekeinek, a Föld bolygótestvéreinek is. De ha máshova is jut éltető napsugár, akkor talán máshol is van élet, máshol is élnek növények, állatok és emberek, nemcsak a Földön? Ez a kérdés már nagyon foglalkoztatja a gondolkodó embert. Már több száz évvel ezelőtt akadtak tudósok, akik azt vitatták, hogy más bolygóra is eljutott az élet csirája, máshol is kisarjadt az élet, megindult a fejlődés, amely talán elvezetett a legmagasabb fokig: az emberig. De azután, hogy előbbre haladt a tudomány, hogy mind többet tudtunk meg a csillagok titokzatos világáról, mind bizonyosabb lett, hogy a Napcsalád többi tagjai, a többi bolygók nem dicsekedhetnek azzal, hogy náluk is vannak élőlények.

Mert nemcsak fény és meleg kell ahhoz, hogy valahol kisarjadjon az élet. Víz és levegő nélkül sem élhet meg élőlény. Ahol tehát ez a két fontos életelem hiányzik, ott nincsenek sem növények, sem állatok, sem emberek. A csillagászok úgy találták, hogy az egyik bolygó olyan messze van a Naptól, hogy nem kaphat elegendő éltető napsugarat, a másik meg oly közel, hogy túl sokat kap a Nap áldásából. Amott minden életet megölne a dermesztő hideg, emitt pedig mindent felperzselne a rettenetes hőség. Más bolygóknál a levegő és a víz hiányát állapították meg a csillagászok; ezzel megállapították azt is, hogy ott sem fejlődhetett élet.

Az egyik napgyermek, Mars, azonban az őt vizsgáló tudósoknak sok olyan tulajdonságát árulta el, amelyből arra lehetett következtetni, hogy itt talán mégis vannak élőlények. Megállapították a csillagászok, hogy Földünknek ez a testvére leginkább hasonlít a mi bolygónkhoz. Őt is levegőréteg veszi körül, mint a Földet. Az ő felszínén is vannak szárazföldek és tengerek; a tengerek vize a Nap melegítő hatására ott is elpárolog, a levegőben felhőkké sűrűsödik, majd eső alakjában ismét lejut a Mars felszínére. A Marson is egymást váltogatja a melegebb és a hidegebb idő, ott is vannak évszakok. Földünknek ez a testvére tehát, úgy látszik, alkalmas arra, hogy szárazföldjeit és tengereit benépesítsék növények és állatok. Ahol pedig az élet egyszer megindult, és ahol az élet feltételei megvannak, ott halad, fejlődik is az élet.

Sok-sok millió év telt el, amíg a Földet benépesítő mai növények, állatok és emberek változatos sokasága kifejlődött. A Marsról tudják a tudósok, hogy a Napanya több millió évvel előbb szülte meg, mint a Földet, a Mars tehát idősebb. De ha idősebb, akkor az élet is előbb fejlődhetett ki ott, mint a Földön, a fejlődés tehát a Marson a legmagasabb fokig, az emberig emelkedhetett.

Így gondolkozva jutottunk arra a feltevésre, hogy a Marson is élnek emberek. Volt idő, amikor a tudósok is így gondolkoztak, és a Mars lakóinak emberi alkotásait is látni vélték távcsöveikkel. Egy olasz csillagász, Schiaparelli távcsövével a Mars felszínén egymást keresztező, egyenes, sötét vonalakat látott. A tudósok úgy gondolták, hogy ezek a sötét vonalak vízzel telt hatalmas csatornák, amelyek a Mars sarkvidékein elterülő nagy hómezők nyáron megolvadó vizét a forró éghajlatú, vízben szegény középső vidékekre vezeti. Ilyen nagyszabású és mérnöki pontossággal megszerkesztett csatornahálózat azonban csak emberi alkotás lehet. Így vélekedtek a tudósok, akik sohasem képzelődnek, hanem mindig abból ítélnek, amit megfigyelnek, amit látnak. Ha már a tudósok így gondolkodtak a Marsról csuda-e, hogy az írókat, költőket elragadta a képzeletük és kieszelték a Marslakók meséit.

A költői képzelet olyannak látja a Marson lakó embert, mint aki fejlődésben és műveltségben már sokkal előtte jár a Földi embernek. A Marslakónak satnya teste, de nagy feje van, hatalmas agyvelővel. Testi munkát már nem végez, hanem csak gondolkodik, és minden munkát azokkal a furfangos gépekkel végeztet, amelyeket fejlett agyvelejével kieszel, s könnyűszerrel irányít. A Marslakónak nincsen semmi gondja, semmi baja, mert nagy eszével kitalálta a módját annak, hogy legyőzzön minden természeti erőt. A gabonaföld akkor terem neki, amikor éppen akarja, és annyit amennyire szüksége van, az állatok úgy tenyésznek, ahogy ő kívánja. Betegség nem bántja a Marslakót, mert minden bajnak az orvosszerét ismeri. De valami hiányzik a Mars lakóiban, ami megvan a földi embernél: hiányzanak a lelki érzelmek. A Marslakó nem tud szeretni, nem tud gyűlölni, nincsenek lelki fájdalmai, szomorúsága és bánata, de nincsenek örömei sem. Nyugodtan gondtalanul él, de nem tudja élvezni az életet; teljes hatalma van a természet fölött, de nem látja annak szépségeit.

Így rajzolta meg a Marsban élő embert a költő képzelete. A tudósokat azonban nem ragadta magával a képzelet; ők nem állapodtak meg annál a feltevésnél, hogy a Marson látható sötét vonalak valóban emberi alkotású csatornák. Ők nem hitték és nem hirdették teljes bizonyossággal, hogy a Marson élnek emberek, hanem keresték az alkalmat, hogy ezt bebizonyítsák, vagy megcáfolják. A Mars alapos megfigyelésére körülbelül minden tizenötödik évben nyílik alkalom. Ekkor ugyanis a Marsnak a Nap körül vezető útja közeledik a Földhöz, úgy, hogy a máskor tőlünk több mint 300 millió kilométer távolságban haladó bolygó ilyenkor 55 millió kilométernyire közelíti meg a Földet. 1925 augusztusában mikor a Mars a Föld közelében volt a csillagászok föl is használták az alkalmat, hogy megfigyeljék a Föld testvérét. Az amerikai csillagászok repülőgépeken szálltak a felhők fölé, hogy lefényképezzék a Mars felénk forduló arcát, s hogy abból, amit a fénykép mutat, megfejtsenek még néhány titkot, amit a megelőző vizsgálatok még nem tudtak tisztázni.

A titokzatos csatornák felfedezése óta a csillagászok a mindinkább tökéletesedő távcsövekkel nagyon sokszor megfigyelték a Mars-bolygót s ebből a sok megfigyelésből kiderült, hogy a Mars világában nem olyanok a természeti viszonyok, hogy ott olyan élet fejlődhessék ki, mint a Földön. A Mars-bolygót sokkal ritkább levegő veszi körül, mint a Földet. Levegőjében alig van vízpára és nagyon kevés az élőlények lélegzéséhez szükséges éltető elem: az oxigén. A felszíne olyan lehet, mint a sivatag. Eső ritkán öntözi a földjét, növényzetnek alig lehet nyoma rajta. De nem csak vízben van hiány a Marson, hanem erőt adó melegben is. Állandóan fagyos hideg uralkodik mindenütt dermesztőbb, mint a Föld sarkvidékein. Ami kevés víz meggyűlik a felszínének mélyedéseiben, az is mind jéggé vagy hóvá van merevedve.

Ilyen természeti viszonyok mellett nem fejlődhetett ki a Marson olyan élet, mint a Földön. Legfeljebb alacsonyabb rendű lények tengethetik életüket a fagyos sivatagokon, de magasabb rendű növények és állatok, különösen pedig emberek, semmi esetre sem élhetnek itt. A titokzatos csatornák, amelyeket régebben emberi alkotásnak hittek még a tudósok is, talán hatalmas szakadékok, amelyeknek mélyén sűrű köd kavarog, vagy talán még ezek sem, hanem csupán csalóka képek, amelyeket csak a tökéletlen szem lát egyenes vonalak szabályos hálózatának, de amely eltűnik, mihelyt a mai tökéletes távcsövekkel vizsgáljuk a Mars felszínét.

A tudósok megfigyelései tehát szertefoszlatták a Marslakók érdekes meséjét, elűzték képzeletünkből a satnyatestű, nagyfejű, csupaész emberkéket és helyettük megmaradt a rideg valóság, hogy a Marson csak kezdetleges növényi és állati lények élhetnek, ha ugyan egyáltalán élnek.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Amit a Nap, a bolygók és a holdak születéséről, az előbb elmondtunk, csak sejtés, csak föltevés. Mert a rövid életű emberek közül vajon ki tekinthetne vissza a sok-sok billió év előtti időre, amikor a Nap létrejött a mindenségből, s ki láthatna bele az idők végtelenségébe elvesző múltba, amikor a Nap-család családi eseményei, a bolygógyermekek és a holdunokák, születése, történtek. A tudósoknak, akik a Napnak és családjának származását kutatják, csak néhány bizonytalan támpontjuk van, amelyre a Napok és bolygók születésére vonatkozó felfogásukat alakíthatják. Az égboltozaton, abban a szétömlött tejhez hasonló csillagtömegben, amit Tejútnak nevezünk, ma is megfigyelhető örvényalakú ködfoltok, és gyűrűformájú csillaghalmazok, amelyekben jelenleg keletkező, újabb naprendszereket sejtenek a csillagászok. A naprendszerek azonban, – ha valóban úgy keletkeztek is, mint ahogyan a tudósok föltételezik, – mérhetetlen idő, sok-sok billió év alatt alakultak ki. A ködfoltokat, gyűrűs csillaghalmazokat figyelő, mai embernek, sőt az egész emberiségnek az élete rövid pillanat csupán ehhez az elképzelhetetlen hosszú időhöz képest. Amit ma megfigyeltünk az égbolton, azt hasonlóképpen látták volna több mint négyezer évvel ezelőtt az asszír csillagjósok, ha olyan finom csillagászati műszerekkel rendelkeztek volna, mint a mai csillagászok. Az emberiség rövid pillanatnak számító, élete alatt alig változott a billió és billió év óta fejlődő csillagvilág, hogyan tudnánk tehát megmondani, hogy a különös ködképek, amelyeket a távcső felfedez a ragyogó csillagok milliárdjai között, valóban keletkező új világok, amelyekből, majd egyszer, a Világegyetem sok más naprendszeréhez hasonló csillagcsalád keletkezik.

Ahelyett, hogy tovább foglalkoznánk a Nap-család származásának még teljesen meg nem fejtett titkával, lássuk inkább, milyenek most a kiterjedt família tagjai, amelyek olyan mérhetetlenül hosszú múltra tekinthetnek vissza. Itt már nem a sejtés világában járunk, hanem a tudományos megfigyelések és a kísérletek biztos talajain.

Mert amit a Nap, a bolygók és a holdak mai formájáról, berendezéséről, sajátosságairól tudunk, azt rendkívül finom műszerekkel és csalhatatlanul pontos módszerekkel derítették ki az égboltozat tudós kutatói.

Lássuk először a Nap-család fejét, naprendszerünk ősanyját, a Nap-ot. Ez az óriási, 1.400.000 kilométer átmérőjű, izzó gömb, amely Földünktől kereken 150 millió kilométer távolságban nagy sebességgel forog maga körül, a forrása itt a Földön minden fénynek, melegnek és minden erőnek. A Nap tűzben égő, óriási kiterjedésű felszínéről, 580.000 trillió ló erejének megfelelő erő lövellődik ki, fény és meleg formájában, a világűrbe. Ebből a rettenetes erőből 250 millió ló erejével felérő erőt juttatnak a Földre a Nap sugarai.

Minden, ami itt a Földön él és mozog, minden, ami itt történik, az 150 millió kilométerről hozzánk érkező napsugarakból és a bennük rejlő hatalmas erőből indul ki. Ha egyszer a Napanya megharagudna gyermekeire, megvonná tőlük fény- és meleg áldását, a Földön hamarosan megszűnne minden élet, minden mozgás, minden munka. Sivár, kietlen, sötét jégvilággá változna a Föld egész felszíne; borzalmasabb lenne, mint amilyenek ma a Föld sarkvidékei, ahová kevés jut az éltető napsugárból. A Napnak az a sorsa, hogy egyszer elveszítse minden tüzét, minden fényét, hogy kialudjon örökre. A Nap halála halálát jelentené az egész családjának, amelynek minden tagja tőle kapja az erőt adó fényt és meleget. Hogy ez mikor fog bekövetkezni, nem tudjuk és ne is próbáljunk reá gondolni, mert hiszen, amint a Nap sok billió évvel ezelőtt született, éppen úgy sok billió év múlva fog bekövetkezni a halála is. Az se izgasson minket, hogy a Nap-családnak egyes tagjait, mint például a Földet kísérő Holdat, már elérte a végzete. Egykor izzó gömbteste már régen kihűlt és megszűnt rajta minden élet. Ez a végzete minden Napgyermeknek, ez a sorsa Földünknek is. De mikor? Millió és millió év múltán, amikor izzó belsejének minden melegét kibocsátotta a világűrbe és nem kap már erőt adó sugarakat a Naptól sem.

A szomorú véggel, ami Földünkre és lakóira vár, nem érdemes foglalkozni, hiszen mérhetetlen idővel van előttünk a jövőben. Ma még pazarul ontja Földünkre áldásait a Napanya és lobog még a pokoli tűz a Föld belsejében. Nem kell félni, hogy az emberiséget egyhamar eléri a Föld kihűlésének borzalmas szerencsétlensége.

Ahelyett, hogy a Napcsaládnak a távoli jövőben bekövetkező szomorú pusztulására gondolnánk, nézzük inkább, mit nyújt nekünk a gondos Napanyánk, és mivé válik itt a Földön a rengeteg fény és hő, amit szeretettel küld hatodik gyermekének. A Napból kilövellt fény és hő a Földön átváltozik a legkülönbözőbb erőkké, amelyek az életet, a fejlődést, az emberi haladást éppen úgy irányítják, mint a hegyek, völgyek alakulását, folyók, tengerek munkáját, a szél járását, az időjárás változásait, – szóval mindent, ami itt a Földön történik.

A zöld növények, amelyeket úgy kell tekinteni, mint az élők világának termelőit, a napsugár hatására végzik hasznos munkájukat. A zöld leveleik sejtjeiben, mint parányi gyárakban, készül a szerves anyag, amelyből a Föld összes élőlényei élnek. A levelek belsejébe a levegőből szénsav, a talajból pedig a gyökereken és a száron át felszívott víz és a vízben feloldott ásványi anyagok jutnak. Ezek a nyersanyagok, amelyekből a zöld levelek, a napfényben rejlő erő hatására, szerves tápláló anyagokat gyártanak, és az felhalmozódik a növény testének minden részében. A növényevő állatok megeszik a növényeket, így a növények által gyártott szerves táplálóanyag az ő testükbe jut. A növényevők a közvetítők, mert tovább adják a szerves anyagot a húsevő állatoknak, amikor azok őket táplálékul elfogyasztják. Az ember állati és növényi eledelt is eszik, az élete fenntartásához szükséges táplálóanyag egy részét az élők világának termelőitől más részét a közvetítőktől szerzi be. A növényvilág közvetlenül vagy közvetve ellátja tehát az egész élő világot táplálékkal, de viszont elvárja, hogy azok, akiknek termel, juttassanak neki nyersanyagot, amelyet ismét feldolgozhat erőt adó, tápláló szerves anyagokká. Az élők világa gondoskodik is arról, hogy a növények gyári üzemében, nyersanyag híján ne álljon be fennakadás. Az élőlények testébe került szerves anyagból, felhasználása közben, ismét szénsav keletkezik, amelyet a növények, állatok és emberek a lélegzéssel visszajuttatnak a levegőbe. A Földön élő 1700 millió ember naponta 1400 millió kilogramm szénsavat lehel ki. Óriási mennyiség; de hol marad ez attól a tömegtől, ami a földkerekséget benépesítő növények és állatok milliói juttatnak naponta a levegőbe. Ezen kívül a Föld minden táján az elégetett, mérhetetlen mennyiségű tüzelőanyagból (fa és szén) nemkülönben a tűzhányó hegyek mélyéből is tekintélyes tömegű szénsav jut a levegőbe és pótolja a növények apró gyáraiban elhasznált, óriási mennyiségű nyersanyagot.

Az élők világának ez a soha nem szünetelő anyagforgalma egyszerre megállna, ha a Napról nem érkezne többé a Földre fénysugár, amely a növények parányi gyáraiban, mint üzemfenntartó hajtóerő szerepel.

De sok egyéb is megszűnnék a Földön, ha hirtelen kialudnának a Nap sugarai. Csak egyetlen példát veszünk a megszokott környezetből, amelyben élünk.

Mikor ezeket a sorokat írtam a villanykörte egyenletesen kellemes fénye világította meg az elém terített papirost. Elgondolkoztam. Hogyan jutunk mi, nagyvárosi emberek a világításnak ehhez a kényelmes módjához? Tekintetem a villanykörte izzó fémszálára esett, s a szemembe ragyogó fényben visszafelé haladtam az úton, amely valahonnan, nagyon messziről a villanylámpa világító fénysugaraihoz vezetett. A villanykörte fémszálait rajtuk keresztülfutó villanyáram hozza izzásba. Az áramot áramfejlesztőgép fejlesztette, amelyet viszont egy másik, ember alkotta gépezett, a turbina hozta mozgásba. Turbinát a magasból lezuhanó víz, a vízesés ereje késztette munkába. De honnan származott a víz, amelynek eleven ereje mozgásban tartja a turbina gépezetét? Itt elérkeztünk az út elejére, a kiinduló ponthoz: a Naphoz. A Nap melege ellenállhatatlan erővel szívja magasba a tengerek, folyók felszínéről a vízpárát. Fenn a magasban a pára felhővé sűrűsödik, s mikor a felhő már nem bírja el a benne fölgyülemlett vizet, leönti a Földre. Megered az eső. Az esővíz beszivárog a talajba, a hegyek szikláinak repedésein át a hegy mélyébe, de onnan igyekszik kijutni, s ha utat talál a völgy felé, kibuggyan, mint forrás. A forrásból patak, a patakból folyó lesz, s ha a folyó medre valahol meredeken megszakad, megszületik a vízesés. Többi már a gondolkodó ember dolga. Turbinát állít a vízesés alá, a turbinát összekapcsolja áramfejlesztő géppel, az áramot dróton elvezeti a villanykörtéhez, melynek fémszálai izzásba jönnek, és kedves fénnyel töltik meg a szobánkat. Íme a csodálatos átalakulás: a Napsugárból villanyfény lett.

A természet háztartásából és a mindennapi életből sok példát lehetne még fölsorolni a Nap áldásos munkájáról, amelyet itt a Földön végez. Ehelyett azonban lássuk inkább, milyen az a hatalmas tűzforrás, ahonnan Földünkre minden fény és meleg árad.

A Nap kezdetben minden bizonnyal fehér fényben izzó csillag volt. Olyan, mint ma a csillagok világának egyik legfényesebb tagja, a Szíriusz csillag. A legmagasabb hőfokig hevített, olvadt fém vakító fénye és pokoli melege áradt a Nap izzó gömbtestéből szerte a világűrbe. A Napanya, hogy körülötte rajzó családjának minden tagjának jusson fény és meleg, bőkezűen, szinte pazarlóan ontotta magából az áldást. Nem csoda, ha hosszú évmilliók alatt lassan megfogyatkozott a melege és gyengébb lett a ragyogása. De azért még most is pokoli tűz ég benne. Több ezer fokra hevült anyagok alkotják hatalmas gömbtestét, amelyből ezer olyan nagyságú gömb telnék ki, mint a mi Földgömbünk. A Nap tűzgolyójának belsejében a rettenetes nyomás alatt valószínűleg összesűrűsödött, folyékonnyá vált az izzó gáztömeg és a Nap magját alkotja. A mag a Nap meztelen teste, amelyet tüzes gázruhával, gázburokkal takar el a külvilág elől. A Nap gázburka több rétegből áll, amelyek kifelé mind vékonyabbak, mind finomabbak lesznek. Közvetlenül a meztelen testet különböző fémek izzó gőzei takarják, mint a páncél. A fémgőzök páncéljára vékonyabb gázburok borul, amelynek 5000-6000 fokra hevült tömegéből hatalmas, vörös fényben izzó lángnyelvek, fáklyák törnek elő. Legkívül akárcsak egy lenge fátyol, könnyű, finom gázok fénylő koszorúja, az úgynevezett korona övezi a Napot, mintegy dicsfényt vonva Napanyánk feje körül.

A Nap gázburkából előtörő napfáklyákat és a testét övező fénykoszorút különösen akkor lehet jól megfigyelni, ha a Föld és a Nap közé tolakszik a Hold, és korongjával elfödi a Nap vakító fényű testét. Napfogyatkozásnak nevezzük ezt a ritkán ismétlődő jelenséget, amely a régi időkben borzalommal töltötte el a babonás emberiséget, mert hiszen az életforrásunknak, a Napnak váratlan elsötétedését jelentette. Ma a csillagászok évekkel előre tudják, hogy mikor fog bekövetkezni és a Föld melyik pontjáról látható a napfogyatkozás. A földkerekség minden táján fölállított őrállomások, a csillagvizsgálók, ahol az égboltozat folytonos megfigyelése történik, nagyban készülődnek minden alkalommal a napfogyatkozás ritka eseményére. Ilyenkor lehet ugyanis a legjobban megfigyelni a tőlünk 150 millió kilométer távolságban lévő Napanyánkat, amelynek titokzatos világáról minden napfogyatkozás alkalmával néhány újabb adatot gyűjtenek a tudós csillagászok.

A csillagászati távcső, ez a csodálatos műszer, egyébként sok olyan titkot is felfed, amit talán szeretne elfödni a kíváncsi emberek elől a Napanya. A Nap izzó arcán, – amelyet napkeltekor és napnyugtakor, amikor fénye nem vakítja el a szemünket, makulátlanul tisztának látunk, – az indiszkrét csillagászok fölfedeztek távcsöveikkel foltokat, az úgynevezett napfoltokat.

Hogy honnan származnak a Napanyánk ragyogó arcát elcsúfító foltok, még ma sem tudják biztosan a csillagászok, csak annyit állapítottak meg, hogy körülbelül minden tizenegyedik évben sűrűbben jelennek meg a Nap tűzben égő arcán, mintha időközönként visszatérő betegség nyomai lennének. Vagy talán annak a jelei ezek a csúnya foltok, hogy több billió éves Napanyánk öregszik, vénül?
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

A Föld előkelő családból származik. Édesanyja az a hatalmas, csaknem másfélmillió kilométer átmérőjű tüzes gömb, amelyből itt, a Földön minden erő, minden élet származik: a Nap. Valamikor nagyon régen, mérhetetlen idők előtt kelt életre a mindenségből a Föld anyja. Hogy miképpen történt ez a nagy esemény, még ma sem tudjuk biztosan, csak sejtjük.

A Világegyetem tudós kutatói, a csillagászok azt tartják, hogy a Nap, a hozzá hasonló égitestek megszámlálhatatlan seregével együtt, azokból az ősi ködtömegekből származik, amelyek sok-sok billió évvel ezelőtt betöltötték a Világegyetemet. A ködtömegek, amelyeknek óriási kiterjedését nem tudnánk számokkal kifejezni, valami rendkívül finom, még a könnyű cigarettafüstnél is finomabb anyagból állhattak. A ködtömegek a világűrben nagy sebességgel, minden rendszer nélkül kavarogtak, így megeshetett, hogy két óriási ködtömeg összeütközött. Az összeütközés rettenetes erejétől ködtömegek elkezdtek nagy sebességgel örvényleni, oly formán, mint ahogyan a füst örvénylik, ha levegőáramlás éri. Az egész Világegyetemre kiterjedő, hatalmas örvénylés egyre erősödött, a kavargó, óriási ködtömegekben sok-sok kisebb örvény keletkezett, amelyek látszólag egymástól függetlenül járták őrült táncukat. A különvált, örvénylő ködtömegek lassankint összetömörültek, sűrűsödtek és izzó gázgömbökké alakultak. Ezzel megindult a fejlődése a csodálatos világnak, amelyet ott látunk ragyogni felettünk az égboltozaton: megindult a csillagok világának kialakulása.

Az örvénylő ködtömegekből idők múltán izzó gázgömbök keletkeztek. Ezekből az óriási, tüzes gázgolyókból lettek a Világegyetem nagy, fényes csillagai: a Napok. A Napok, – miközben őrületes sebességgel forogtak saját tengelyük körül, – magukhoz ragadtak vagy saját izzó testükből leszakítottak kisebb tömegeket s ezeket arra kényszerítették, hogy nagy sebességgel keringjenek körülöttük. Így születtek meg a Napok hűséges kísérői: a bolygók. De a Napok körül keringő bolygók sem maradtak tétlenül. Forgásuk közben ezek is magukhoz ragadtak vagy saját testükből leszakítottak kisebb darabokat és nem engedték tovarepülni a világűrbe. Láthatatlan szálakkal magukhoz kötötték és körülöttük való keringésre kényszerítették. Létrejöttek a bolygók bolygói: a holdak.

Így alakultak ki a Világegyetem naprendszerei, amelyeknek a családfeje a középpontban lévő Nap, ennek gyermekei bolygók és ezeknek a szülöttei a holdak.

A csillagok sokasága, amely beragyogja az égboltozatot, csupa ilyen naprendszerből áll. A naprendszerek közül a mi Napunk családja a kisebbek közé tartozik. Vannak Napok, amelyek nagyságában sokszorosan fölülmúlják a mi Napunkat, és amelyekhez a bolygók és a holdak sokkalta nagyobb tömege tartozik, mint a mi Napunk családjához. A sok-sok naprendszer együttesen szinte elképzelhetetlenül nagy tért tölt be. Az általunk ismert csillagvilágnak egyik határa a másiktól százezer fényév távolságra van. Egy fényév alatt értjük azt a távolságot, amelyet a fénysugár egy év alatt befut. A fényről tudjuk, hogy egy másodperc alatt 300.000 kilométert halad, kiszámíthatjuk tehát, hogy egy év alatt kilenc és fél billió kilométert tenne meg a fénysugár. Ezt az óriási számot kell százezerrel megszoroznunk, hogy megkapjuk a számokkal szinte ki sem fejezhető távolságot, amely a csillagok birodalmának egyik végétől a másik végéig terjed.

Ebben a mérhetetlen nagy világban a mi Napunk, 1.400.000 kilométer átmérőjével, törpe csupán, Földünk pedig, amelynek átmérője a Nap átmérőjének századrésze, parányi porszem.

Hogy a mi Napunk az örvénylő, kavargó ködtömegből mikor született meg, azt nem tudjuk, s azt sem tudhatjuk biztosan, hogy kiterjedt családja miképpen alakult ki. Vajon a Világegyetem más tájairól édesgette-e magához a bolygókat, vagy pedig, mint szülőanya, saját testéből hozta létre őket: erről még ma is folyik a vita a tudósok között. Tartsunk azokkal, akik a Napot tekintik a bolygók anyjának, s lássuk, hogyan hozta világra gyermekeit.

A bolygók születése arra az időre esik, amikor a Nap a ködtömegből izzó gázgömbbé sűrűsödött. A Nap izzó gáztestéből, az őrületes forgás közben, leszakadt egy tekintélyes darab és messze kirepült a világűrbe. A láthatatlan szál, amely a Világegyetem sok-sok milliárd csillagának mozgását észrevétlenül irányítja, s amelyet vonzóerőnek nevezünk, nem engedte, hogy a Naptól teljesen elszakadjon első gyermeke, amelyet Neptunusz névre keresztelt a tudomány. 4500 millió kilométer távolságig repült el a Naptól az első bolygója; itt megállapodott és azután, – mintha hosszú zsineggel lenne édesanyjához hozzákötözve, – elkezdett körülötte keringeni.

A Nap pedig folytatta, mindig sebesebben, saját tengelye körül való forgását. Neptunusz után megszületett – olyan módon, mint az első – a második gyermek, Uránusz, amelyet 2873 millió km távolságra engedett eltávozni magától a Napanya. Majd sorra jöttek a többi utódok: a gömbteste körül színes gyűrűvel ékesített Szaturnusz (a Naptól való távolsága 1428 millió km), a legerőteljesebbé fejlődött Jupiter (átmérője 142.000 km, távolsága a Naptól 778 millió km), a mesés Mars, amely képzeletbeli embereivel 228 millió km távolságra kering a Naptól. Hatodiknak született meg a Nap leginkább becézett gyermeke, a Föld, amelyet 149 millió km hosszú, láthatatlan szállal kötött magához. Ezután következett szépséges leánya, a ragyogó fényű esthajnalcsillag, Vénusz (távolsága a Naptól 108 millió km), végül a nyolcadik gyermeke, a család Benjáminja, Merkúr, amely a legkisebb termetű valamennyi testvére között (átmérője 4900 km), ezért “csak” 58 millió km távolságra engedte eltávozni magától a gondos anya.

Így alakult ki a mi naprendszerünknek, a Világegyetem egyik nem nagy, de előkelő családjának első nemzedéke, amelynek – hét testvérbolygójával együtt – tagja Földünk is. A család azonban nem állapodott meg az első nemzedéknél, hanem tovább szaporodott. A Napanya hat gyermeke, a hat bolygó, új utódoknak adott életet. gömb alakú testükből, – amely kezdetben izzó gáztömeg volt, mint a Napé, s amely a Naphoz hasonlóan gyors forgást végzett, – kiszakadtak egyes darabok és bizonyos távolságra keringeni kezdtek az őket létrehozó bolygók körül, akárcsak ezek a Nap körül. Létrejött a második nemzedék, a Nap unokái: a holdak. Legtermékenyebb Szaturnusz volt, amely tíz gyermeknek, tíz holdnak, adott életet és a tizenegyediket ott hordja méhében, a testét övező színes gázgyűrűben. Utána Jupiter következik kilenc utóddal, majd az Uránusz négy gyermekkel. Két holddal végzi a Nap körül való vándorútját Mars, egy-egy kísérőtársa van Neptunusznak és a Földnek, de egyedül, gyermektelenül bolyong a világűrben a két legifjabb Napgyermek, Vénusz és Merkúr.

A Nap családja az unokákkal még nem merült ki. A holdakon kívül az apró bolygók százai keringenek Mars és Jupiter között. Aszteroidák (csillagocskák) közös nevet viselik a Nap-családnak eme kisebb tagjai, amelyek között Ceresz, Juno, Pallasz és Veszta a legismertebbek. Kétségtelen, hogy az Aszteroidák is a Napcsalád tagjai, de származásfájukat határozottan nem ismerjük. Eddig több mint kilencszáz Aszteroidát számoltak meg a csillagászok és nem múlik el év, hogy távcsöveikkel néhány újabb tagját ne fedeznék fel a népes családnak. Ki tudja, hány olyan Aszteroida bolyong még a Nap vonzáskörében, amelyet az emberi szem, – ha még oly finom műszerekkel kutatja is az égboltozatot, – nem tud fölfedezni sohasem.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)

Akikkel minden nap találkozunk, akiket folyamatosan látunk, azokon alig vesszük észre a változást, amit a gyorsan haladó idő okoz a külsejükön és a lelkükben egyaránt. Szüleink, testvéreink, rokonaink fölött mintha nyom nélkül suhannának tova az évek; nem látjuk arcukon a gond, a munka és az öregség szántotta barázdákat, nem vesszük észre természetük, szokásaik megváltozását. Mihelyt azonban a velünk élők megváltozása nem fokozatosan, hanem váratlanul és feltűnő mértékben történik, kizökkenünk megszokottságunkból és az átalakulás nagyon is szemünkbe tűnik. Ha baleset éri valamelyik hozzátartozónkat, ha béna vagy csonka lesz, vagy ha erős lelki felindulás hagy nyomot a kedélyén, – bizony sok időbe telik, míg ismét megszokjuk megváltozott külsejét vagy átalakult lelkivilágát.

Hasonlóan vagyunk a környezettel is, amelyben életünk lepereg. A vidék, ahol születtünk, az ország, amelynek fiai vagyunk és az egész Föld, amelyet az emberiség lakóhelyéül jelölt ki a sors, látszólag alig változik meg az idők folyamán. A kertünk alatt csörgedező patakot, a falunkat koszorúzó, erdő borította hegyeket, a napsugaras rónát, ahol kis tanyánk áll, a folyót, amelyen a fürge hajók életet hoznak a nagy városok kőtengerébe, – felnőtt korunkban sem látjuk másnak, mint gyermekéveink alatt; legfeljebb az arányaik kisebbedtek meg azzal, hogy mi magunk megnövekedtünk és megokosodtunk.

Észreveszi-e valaki, hogy záporeső után kisebb lett a hegy, amelyről a rohanó víz tekintélyes mennyiségű sziklatörmeléket hordott le a völgybe? Számon tudja-e valaki tartani, hogy a fürge hegyi folyócska egyik évről a másikra mennyire mélyítette ki a völgyet, amelyen át a hegyekből a síkságra siet? Szemébe ötlik-e valakinek, hogy a nyugodt méltósággal tovahömpölygő folyam minden nap néhány centiméterrel megnöveszti az útjában álló szigetet, amelyre szorgalmasan hordja a homokot és a kavicsot? És vajon láthatja-e a tengerpart lakója, hogy a folyók által behordott iszaptól, napról napra emelkedik a tenger feneke?

Bizony, alig akad ember, aki ezeket, a Föld külsején végbemenő változásokat közvetlenül figyelemmel tudná kísérni. Pedig a hegyek, a völgyek és síkságok, éppen úgy, mint a patakok, folyók medre és a végtelen óceánok hatalmas medencéi, születnek, fejlődnek, öregszenek és elmúlnak – akár az emberek. A Föld, amely évmilliók óta kering a Nap körül, él a maga egészében. Csakhogy a Föld élete nem halad egyszerre a mi életünkkel. A mi létünk csupán egy pillanat a mérhetetlenül hosszú időben, amelyben a Föld élete pereg. S ha azoknak a megváltozását sem tudjuk figyelemmel kísérni, akikkel az időben együtt élünk, hogyan tudnánk nyomon követni, a sokmillió év óta élő és fejlődő Föld arcvonásainak lassú átalakulását.

De a Földdel is történnek „balesetek”, akárcsak velünk, rövid életű emberekkel; s a Föld életének nyugodt menetét megzavaró, váratlan katasztrófák akaratlanul is ráirányítják a figyelmünket a Föld arcvonásainak megváltozására.

Egyik helyen megindul a hosszú ideje tartó esőtől áztatott hegyoldal. A hatalmas földtömeg lecsúszik a völgybe, magával sodorva erdőt, szőlőföldet, aranykalászt ringató búzatáblákat, a hegyi lakók kunyhóit. Lenn, a völgyben kimozdítja a helyükből a vasúti síneket, ledönti a hegy lábánál meghúzódó falu házacskáit, gátat emel a patak vizének, amely megduzzadva, elárasztja a megsanyargatott vidéket.

Fönt, az örök hó és a hallgatag kövek világában, úgyszólván minden tavaszon megismétlődik egy szörnyű dráma: a kőlavina. A fagytól meglazított sziklák lezuhannak a hegy testéről és dörögve, zúgva bukdácsolnak alá a meredek hegyoldalon. Útközben újabb kőtömegeket rántanak magukkal és valóságos kőfolyammá dagadva rohannak a völgy felé. Letarolt erdők, porrázúzott kunyhók, kőtengerré változtatott hegyi legelők, agyonsújtott élőlények jelölik a szörnyű erejű kőlavina pusztító útját.

Máshol megremeg a Föld teste, mintha valami belső fájdalom gyötörné. A hatalmas rázkódástól, mint a kártyavárak, összeomlanak a büszke emberi alkotások; kimozdulnak a helyükből a szilárdnak hitt földrétegek, kicsapnak a medrükből a folyók, és pusztító szökőárrá tornyosulnak a tenger hullámai. Rom, pusztulás, fájdalom és nyomor követi a Föld néhány percig tartó vad mozdulatát.

Egy másik helyen felkavarodik a Föld gyomra és a benne izzó tűz utat keres a felszínre. Az óriási nyomás kirobbantja a tűzhányó hegy eldugaszolt nyílását, a krátert. Megnyílik a Föld szája, amelyen át több métermázsa súlyú, izzó kőbombák és apró, tüzes kődarabok repülnek a magasba. Majd a tátogó szájból sötét füstfelhő emelkedik az ég felé és lassan szétterülő fodraiból hullani kezd a hamuval kevert eső, amely sűrű iszapréteggel föd be és fojt meg mindent, amire ráhull. S a nagy dráma utolsó felvonásaként, a tűzhányó szájának széléről egyszerre, minden oldalon kibuggyan az izzó láva, amely lassan, de visszatarthatatlanul hömpölyög le a tűzhányó oldalán, porrá égetve mindent, amit még épen hagyott a kőeső és az iszapár.

Hegycsuszamlás, kőlavina, földrengés, a tűzhányó kitörése és még néhány hasonló, pusztító erejű szerencsétlenség figyelmezteti a Föld lakóit, hogy a szilárdnak, biztosnak, változatlannak hitt lakóhelyük nem holt, nem mozdulatlan tömeg, hanem él, fejlődik, átalakul, akárcsak az emberi, állati és növényi szervezet.

Ennek a könyvnek az a célja, hogy az olvasót megismertesse mindazokkal a változásokkal, amelyeken a Föld több mint ezer-millió évvel ezelőtt történt születésétől kezdve a mai napig átment, és hogy végigvezesse a hosszú úton, amelyet az élők világának be kell futnia, míg a Földön való élet első kezdetétől a növényvilág, állatvilág és az emberiség mai változatos sokaságáig fejlődött.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)