Akikkel minden nap találkozunk, akiket folyamatosan látunk, azokon alig vesszük észre a változást, amit a gyorsan haladó idő okoz a külsejükön és a lelkükben egyaránt. Szüleink, testvéreink, rokonaink fölött mintha nyom nélkül suhannának tova az évek; nem látjuk arcukon a gond, a munka és az öregség szántotta barázdákat, nem vesszük észre természetük, szokásaik megváltozását. Mihelyt azonban a velünk élők megváltozása nem fokozatosan, hanem váratlanul és feltűnő mértékben történik, kizökkenünk megszokottságunkból és az átalakulás nagyon is szemünkbe tűnik. Ha baleset éri valamelyik hozzátartozónkat, ha béna vagy csonka lesz, vagy ha erős lelki felindulás hagy nyomot a kedélyén, – bizony sok időbe telik, míg ismét megszokjuk megváltozott külsejét vagy átalakult lelkivilágát.

Hasonlóan vagyunk a környezettel is, amelyben életünk lepereg. A vidék, ahol születtünk, az ország, amelynek fiai vagyunk és az egész Föld, amelyet az emberiség lakóhelyéül jelölt ki a sors, látszólag alig változik meg az idők folyamán. A kertünk alatt csörgedező patakot, a falunkat koszorúzó, erdő borította hegyeket, a napsugaras rónát, ahol kis tanyánk áll, a folyót, amelyen a fürge hajók életet hoznak a nagy városok kőtengerébe, – felnőtt korunkban sem látjuk másnak, mint gyermekéveink alatt; legfeljebb az arányaik kisebbedtek meg azzal, hogy mi magunk megnövekedtünk és megokosodtunk.

Észreveszi-e valaki, hogy záporeső után kisebb lett a hegy, amelyről a rohanó víz tekintélyes mennyiségű sziklatörmeléket hordott le a völgybe? Számon tudja-e valaki tartani, hogy a fürge hegyi folyócska egyik évről a másikra mennyire mélyítette ki a völgyet, amelyen át a hegyekből a síkságra siet? Szemébe ötlik-e valakinek, hogy a nyugodt méltósággal tovahömpölygő folyam minden nap néhány centiméterrel megnöveszti az útjában álló szigetet, amelyre szorgalmasan hordja a homokot és a kavicsot? És vajon láthatja-e a tengerpart lakója, hogy a folyók által behordott iszaptól, napról napra emelkedik a tenger feneke?

Bizony, alig akad ember, aki ezeket, a Föld külsején végbemenő változásokat közvetlenül figyelemmel tudná kísérni. Pedig a hegyek, a völgyek és síkságok, éppen úgy, mint a patakok, folyók medre és a végtelen óceánok hatalmas medencéi, születnek, fejlődnek, öregszenek és elmúlnak – akár az emberek. A Föld, amely évmilliók óta kering a Nap körül, él a maga egészében. Csakhogy a Föld élete nem halad egyszerre a mi életünkkel. A mi létünk csupán egy pillanat a mérhetetlenül hosszú időben, amelyben a Föld élete pereg. S ha azoknak a megváltozását sem tudjuk figyelemmel kísérni, akikkel az időben együtt élünk, hogyan tudnánk nyomon követni, a sokmillió év óta élő és fejlődő Föld arcvonásainak lassú átalakulását.

De a Földdel is történnek „balesetek”, akárcsak velünk, rövid életű emberekkel; s a Föld életének nyugodt menetét megzavaró, váratlan katasztrófák akaratlanul is ráirányítják a figyelmünket a Föld arcvonásainak megváltozására.

Egyik helyen megindul a hosszú ideje tartó esőtől áztatott hegyoldal. A hatalmas földtömeg lecsúszik a völgybe, magával sodorva erdőt, szőlőföldet, aranykalászt ringató búzatáblákat, a hegyi lakók kunyhóit. Lenn, a völgyben kimozdítja a helyükből a vasúti síneket, ledönti a hegy lábánál meghúzódó falu házacskáit, gátat emel a patak vizének, amely megduzzadva, elárasztja a megsanyargatott vidéket.

Fönt, az örök hó és a hallgatag kövek világában, úgyszólván minden tavaszon megismétlődik egy szörnyű dráma: a kőlavina. A fagytól meglazított sziklák lezuhannak a hegy testéről és dörögve, zúgva bukdácsolnak alá a meredek hegyoldalon. Útközben újabb kőtömegeket rántanak magukkal és valóságos kőfolyammá dagadva rohannak a völgy felé. Letarolt erdők, porrázúzott kunyhók, kőtengerré változtatott hegyi legelők, agyonsújtott élőlények jelölik a szörnyű erejű kőlavina pusztító útját.

Máshol megremeg a Föld teste, mintha valami belső fájdalom gyötörné. A hatalmas rázkódástól, mint a kártyavárak, összeomlanak a büszke emberi alkotások; kimozdulnak a helyükből a szilárdnak hitt földrétegek, kicsapnak a medrükből a folyók, és pusztító szökőárrá tornyosulnak a tenger hullámai. Rom, pusztulás, fájdalom és nyomor követi a Föld néhány percig tartó vad mozdulatát.

Egy másik helyen felkavarodik a Föld gyomra és a benne izzó tűz utat keres a felszínre. Az óriási nyomás kirobbantja a tűzhányó hegy eldugaszolt nyílását, a krátert. Megnyílik a Föld szája, amelyen át több métermázsa súlyú, izzó kőbombák és apró, tüzes kődarabok repülnek a magasba. Majd a tátogó szájból sötét füstfelhő emelkedik az ég felé és lassan szétterülő fodraiból hullani kezd a hamuval kevert eső, amely sűrű iszapréteggel föd be és fojt meg mindent, amire ráhull. S a nagy dráma utolsó felvonásaként, a tűzhányó szájának széléről egyszerre, minden oldalon kibuggyan az izzó láva, amely lassan, de visszatarthatatlanul hömpölyög le a tűzhányó oldalán, porrá égetve mindent, amit még épen hagyott a kőeső és az iszapár.

Hegycsuszamlás, kőlavina, földrengés, a tűzhányó kitörése és még néhány hasonló, pusztító erejű szerencsétlenség figyelmezteti a Föld lakóit, hogy a szilárdnak, biztosnak, változatlannak hitt lakóhelyük nem holt, nem mozdulatlan tömeg, hanem él, fejlődik, átalakul, akárcsak az emberi, állati és növényi szervezet.

Ennek a könyvnek az a célja, hogy az olvasót megismertesse mindazokkal a változásokkal, amelyeken a Föld több mint ezer-millió évvel ezelőtt történt születésétől kezdve a mai napig átment, és hogy végigvezesse a hosszú úton, amelyet az élők világának be kell futnia, míg a Földön való élet első kezdetétől a növényvilág, állatvilág és az emberiség mai változatos sokaságáig fejlődött.
(Forrás: Tolnai Világtörténelme)